próza
Apónak

Nyavalyás, megpróbálós, kicsinykére fogott, alig látható életem során, sokkal többet adtam s vártam az emberektől, de nem kaptam, mint abból ők felhasználni vagy megragadni akarnának. Szinte érdektelen mennek és tülekednek valamerre. Nem gondolkodnak azon, amit én hittel mondok nekik. Szívesen mondom, hogy nem előre. Semmi esetre sem. Semmire sincsenek tekintettel. A maguk valójában felfelé sem törtetnek. Hah, fel vagy le. Merre vannak ezek? Nem akárhol, csak a szokott értékeink rendjében. Csak csorognak éppen a mára kiosztott soros irányba. Lefelé? Mert ami csorog, az lefelé tart? Felfelé nem csorog semmi? A céltudatukról pedig hagyd el, ne értekezzünk most. Ha az ember mindig azt tenné, amit a szíve és lelke szerint tenni tudna, akkor a karját minden nehézség ellen felemelné. Ha pedig az isteni ügyeletesek eleget meglöknék a gyarlókat, akkor az embereknek akkora nagy lehetőségeik lennének, ami épp az istenek saruja szintjére emelné őket. Ott aztán ezt – azt tevegélhetnének az embertársaik javára. Mondom javára, de gondolom kárára is. Hát ezért nem jutnak soha oda. Be kell érniük azzal, ami mindenkinek van. S a bajok soha nem járnak egyedül, az embernek gyengesége több is van. Ezzel sem érik be. És akkor belátható, hogy az emberek ennél parányabbak, önzőbbek, gyengébbek és éppen nem bírnak elég akarattal, hogy ennél tovább léphetnének. Ami pedig elég ahhoz, hogy ne tegyenek semmi jókat, inkább ártsanak maguknak és egymásnak. Hiszen ettől nem messze, képesek lennének az időjárást elváltoztatni. Volna, akinek a pénzek válthatósága vagy a földek végtelen adománya lenne a fő. Hiszem, volt rá példa, az anyját adná, csak neki elég legyen. Azért nem mindenki ebből a nekem kedvemre, nem váltható bandából széledt a világra.
– Anti bá, maga tud lenni úgy, hogy ne legyen ló mellette? – kérdezte a kiváncsi gyerek. Az öreg nézett maga elé, lehet valami könnyecske a szeme sarkában.
– Igen, kölyköcském, valami ló mindenképp kell nekem – bólogatott hozzá.

Váradi József
„…a vizek pedig csak aláfelé igyekezzenek…”

Első fejezet

Péntek

Kósa Sándor rendőrezredes ezen a nyári hajnalon átkozta el először azt a napot, amikor nyomozótiszti iskolára jelentkezett. Az elmúlt harmincöt év alatt részt vett már egypár nyomozásban, de ilyen kimerültnek, álmosnak még sose érezte magát. Előző este zárták le a tíz napig tartó csepeli „hulladarabolók” nyomozását. Ez
Pintér Laszló
A FORRADÁS
Politikai bűnügyi regény
idő alatt alig aludt három, legjobb esetben négy órát naponta, hiszen mindig mindent személyesen leellenőrzött, tudni akart a legkisebb részletekről is.
Hajnalban, amikor hazaért, azt hitte, legalább huszonnégy órát aludhat egyfolytában, mire borzalmas csengéssel megszólalt a telefon. Időbe telt, míg magához tért, s kitapogatta éjjeliszekrényén az ébresztőóráját. Azt hitte, az cseng. Bizonytalan mozdulatokkal nyomogatta az elzáró gombot, aztán másik oldalára fordult, és tovább aludt. Illetve aludt volna, ha a telefon nem cseng tovább rendületlenül. Magához tért. Felemelte a kagylót.
- Halló! Kósa! - mondta mérgesen a kagylóba. Lajta alhadnagy éles, csipogó hangját hallotta a vonal végéből.
- Főnök! Meggyilkoltak egy nőt a Gellérthegyen. Ne haragudjon, de fel kellett keltenem. A helyszínelők most indulnak föl a hegyre. Jöjjön, főnök! A Szabadság-szobornál fogom várni.
Kósa felkattintotta az olvasólámpát, tekintete az ébresztőórára meredt. Függőlegesen álltak a mutatók a számlapon: hat órát mutattak.
- Te vagy az, Lajta? - sóhajtott a kagylóba.
- Igen, főnök, én vagyok.
- Honnan telefonálsz? - vakargatta kefefrizuráját a főnyomozó.
- Az irodából, főnök.
- Hát, nem mentél haza aludni?
- Rohadt előérzetem volt, főnök. Meg aztán, amíg hazaértem volna Kőbányára, az is időveszteség. Itt aludtam az irodájában a kereveten. Elnézést kérek.
Elnézést kér, ahelyett, hogy aludna. Lajta is mindig mellette volt a nyomozás ideje alatt. Erre még csak haza se megy, mert rohadt előérzete volt. Na, ez is a szakma megszállottja. Igaz, hogy huszonöt éves korában ő is ...
- Na, és mi történt? Miért keltettél föl? - Szerette volna azt hinni, hogy tévedés az egész, nem rá tartozik az ügy, nem gyilkoltak meg senkit, aludhat tovább.
Lajta még élesebbre vette a hangját.
- Meggyilkoltak egy nőt a Gellérthegyen. Jöjjön gyorsan. Várom a Szabadság-szobornál.

Amikor vajúdni kezdett, az öregasszony a padkáról csak figyelte kimeresztett szemmel s erősen csóválgatta valamiért a fejét. Nemrég volt künn az udvaron, jól körülnézett, mert ugyebár mindennek jelentősége van, ha várandós asszony van a házban. Végül feltekintett az égre, mint aki a jövőbe olvas a csillagok állásából, majd bement a házba s attól a pillanattól a rózsafüzért le sem tette a kezéből. Imádkozott…
- Anyám, fájok! – nyöszörgött az asszony, de anyósa feléje sem nézett.
- Anyám erősen fájok, jön a gyermek.
- Annak nem kellene épp most jönnie…
- De jön anyám!
- Hátha nem…
- Hívja a bábát!
- Én osztán nem, várjunk – s folytatta tovább a mormolást magában. Szerencsére épp időre érkezett embere s azonmód futott segítségért, látva felesége eltorzult arcát, az öregasszonyra rá sem hederített – Vén bolond – intett, hogy az asszony is nyugodjon meg.
Reggelre megszületett a gyermek. Fiú, apja nagy örömére, meg is ünnepelte még aznap este a kocsmában. A neve János – Jonica, ahogy arrafelé csángóföldön mondják.
Ám a fekete felhőből - melynek különös alakjára a vénasszony felfigyelt, amint elsuhan a csillagok fénye előtt - reggelre óriási hózuhatag esett a földre s vele olyan nagy hideg köszöntött be, hogy vackukból kijöttek a vadak, s a falvak ólaiban kerestek élelmet és menedéket, legalább két álló hétig.
Az öregasszony pedig csak mormolt, imádkozott, mindaddig, amíg keresztvíz alá nem tartották a gyermeket, de az ölébe még ezután sem vette:
- Ördög van benne! – mondta elég gyakran menye nagy bánatára.
Az évek teltek-múltak, váltogatták egymást az évszakok, és a fiatalasszonyka még két szép fiúgyermeknek adott életet, akiket nagyanyjuk is megáldott és nem győzte kényeztetni őket.
Jonica pedig cseperedett szépen testvéreivel. Már megmászta a hegyet télen az apjával, nyáron a patakon nagy segítsége lett anyjának a hétfői mosásnál. Örökké a hét elejére esett a nagymosás. Szombaton főztek, este táncmulatság, vasárnap pedig ünnep, amikor dolgozni istentől való vétek, mindenkinek a templomban a helye.

Verzár Éva
Ha sátrat bont az őszi szél

"Kint laktunk a Csányi-tanyában. Azelőtt nem volt ővele semmi baj. Hanem mikor odakerültünk, találkozott avval az átok Gerebjéssel. Aszongya neki: ne törődj az asszonnyal - mármint velem, - az asszonyt csak verni jó meg... Attul kezdve nem lehetett vele bírni. Elitta minden pézit..."

1.

Süket Süle Sándor nem tudott megszokni az új helyen.
Süket Süle Sándor már túl volt a negyvenen. Nem szerette ezt az örökös vándorlást. Amióta megnősült - annak meg már húsz éve - szinte évről-évre más helyre költöztek. Lassan a falutól kapott nevét kezdték másképpen mondani. Először csak úgy, hogy Süket Süle vándorol. Később már, mint a Vándor Süket Süle Sándort emlegették.
Vándor Süket Süle Sándor nem tudott megszokni az új helyen. Mindig visszavágyott oda a kis házikóba, a Pintér-dűlőbe.
A háború után, mikor visszajött a fogságból, még ott találta az asszonyt, Kalapács Seregi József mester lányát, Seregi Irént. Vándor Süket Süle Sándor fiatalon került a hadseregbe, a háborúba, mint akkor sokan mások. Egyszerűen csak Süle Sándor volt. Süle Sándor a háborúban légnyomás miatt az egyik fülére megsüketült, a másiknál is meggyöngült a hallása, emiatt megváltozott a természete is. Csöndes, zárkózott lett. Mióta hazajött, jóformán az asszony intézett mindent. Ő meg eljárt a tsz-be. Munka után be-betért a kocsmába, megivott egy-két fröccsöt, aztán hazament. Egyedül. Mióta hazajött, mindig egyedül járt. A régi cimborákat is éppen, hogy köszöntötte.
Nagyon odaszokott a kis házhoz a Pintér dűlőbe. Innen vonult be annak idején katonának és megtört szelídséggel érkezett ugyanide vissza a nyugalom és békesség reményében.

Ocsovszky László
Eperfa árnyékában
- Nagyon furcsa álmom volt az éjjel  - szólt Esti, miután rágyújtott egy aranyvégű cigarettára.  - Elmesélem, ha akarod.
Azzal kezdődött az egész, hogy az ágyamban feküdtem. A zakómat este a székre terítettem, bennehagytam a zsebórámat. Kíváncsi voltam, vajon mennyi lehet az idő, egy kellemes nyújtózás után nehézkesen, de felültem, s benyúltam a zakóm belső zsebébe. Tizenegy múlt tíz perccel  - állapítottam meg. Ez azt jelenti, hogy körülbelül tíz órát aludtam. Ennek ellenére fáradt voltam és zúgott a fejem. Felálltam és kimentem a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet. Nagyon jól esett. Valahogy úgy éreztem magam egy kissé, mintha másnapos volnék, de tudtam, hogy ez kizárt dolog, hiszen nem voltam tegnap sehol sem, itthon írogattam azt a novellát, amit már vagy egy hónapja nem tudok bejejezni. Leültem a hokedlire és figyelni kezdtem magamat. Néha visszafojtottam a levegőt, aztán egymás után vettem vagy négy mély lélegzetet, így vizsgálva, milyen reakciókat váltanak ki ezek szervezetemből. Nem történt semmi változás. Ugyanolyan rossz volt a fejem, mint előtte. Nem fájt éppenséggel, csak zúgolódott. Megkentem egy darab kenyeret vajjal és  nekiláttam "megreggelizni".
Te tudod, hogy ahol lakom, az egy olyan része a városnak, amelyben különösebben semmit sem lehet észlelni abból, ami a belvárosban történik, mondhatni elszigetelten élek, bár ez elég rossz megfogalmazás. Annyira vagyok én itt elszigetelve, mint amennyire a disznó van elszigetelve az ólja deszkafalai között a gazdaságban. Tudom, hogy mi folyik körülöttem, csak éppenséggel nem látom - nevetett, és elnyomta a cigarettát, majd gyorsan egy másikra gyújtott.  - Bár ha belegondolok, a disznó mégis csak többet észlel nálam, sőt. Ha kitör valami rettenetes botrány az utcán két sarokkal a lakásomtól, én abból az ég adta világon semmit sem veszek észre. Lehet bármily nagy csetepaté, én nyugodtan teszek-veszek a szobámban, süketen és vakon. Így történt ez az álmomban is.

Fagyas Róbert
Tizenkilencedik fejezet, melyben Esti álmáról beszél
(Kosztolányi Dezső Esti Kornél c.-ciklusának történetei után szabadon)
Bernáth Aurél: Kiskörösi táj
Bevásárlás.
Egy szó, ami mostanság komoly és rendszeres, családi, társas, vagy épp össznépi elfoglaltságot jelöl, a amely a boldog békeidőkben még nem is létezett.
Akció.
Vegyél.
Vigyél.
Ebből kettőt is.
Hogy most nem kell?
Majd fog.
Vagy ha mégsem, hát legalább olcsó volt...
És az emberek mennek és veszik és viszik és már talán nem is létezik jobb hétvégi elfoglaltság- és az erdők fái mindhiába várnak a feketén ásító, elhagyatott tűzrakóhelyek körül, az ösvények lábnyomtalan feszülnek a dombok közt, s az elárvult játszóterek egyszervolt labdák pattogó hangjait álmodják a fajátékok közé.
Az ugrálókötelek poros magányban csüggnek alá a padlások félhomályába, a korcsolyák egykor csillogó élein már rég tanyát vert a mélabús enyészet.
A sakktáblák hetyke bábjai meggörnyedtek kissé, a királyaik koronája is megbillenni látszik a tétlen, fekete- fehér idők súlya alatt, és ólomkatonák ezrei omlottak meg büszke tartásukban, amikor az új idők kezdetén rádöbbentek, hogy ezt a harcot bizony nem nyerhetik meg.
És ahogy szép csendben belepi a kötőtűket és varródobozkákat az unalom, úgy fakulnak mind szerényebbé a naptárakban a pirospozsgás vasárnapok.
Ám a mai egy ritka, különleges nap.
Ezúttal hiába megy a vásárlásra éhes közönség a nagyáruházba, hiába gyülekeznek egyre többen és többen, türelmetlen, kusza sorokban, a kapuk ma zárva maradnak.
Leltár van.
Várni kell.
Talán estig is.
De mert az emberek megkopott örömeinek rövidke sorából ez az esemény nem elhanyagolható, várnak.
Talán estig is.
Csak ne lenne ez a hideg!
De nem szabad feladni, most nem, ma féláron adják a nyúlmájhámozó kanalat, vétek lenne kihagyni, nem, most még ki kell tartani...
De a szél is feltámad.
Néhányan- egyre többen- feladják, míg az érdeklődőknek csak a fele marad.
Jaj, ez a hideg!
És ekkor az emberek közelebb húzódnak egymáshoz, vállak érnek össze, tenyér tenyérbe simul, kar karba fonódik.
Apu és anyu átölelik egymást.
Tessék, a hó is elered!
Bosszankodók egy újabb csoportja távozik a várakozók közül.
Halk szavak lopakodnak a hópihék közé, langyos párájukba ölelve a csöpp kristályokat.
Beszéd.
Nevetés.
… Emlékszel? Tudod, a nászutunkon... De rég is volt!
… Tavaly. Tavaly miért nem jöttetek? Főzhettem volna madártejet, ahogy szegény mama szokta...
… Gondolsz még néha arra? Igen, arra a réges- régi éjszakára... Már el is feledtük, hogy kezdődött!
… Tényleg! Akkor is esett a hó, amikor a kórházban... De csinos kis nővérke is voltál!
És míg besötétedett, az emberek megtaláltak és leporoltak dolgokat, átlépték az időt, teret, és mikor látszólag dolgukvégezetlen hazatértek és ezeréves álomból ébredő, remegő gyertyalángoknál előkerültek a régi képek, régi hímzések, régi szívdobbanások, a félárú nyúlmájhámozó már nem is tűnt olyan fontosnak.
S mire a titokzatos kezek a nagyáruház feneketlen mélységeiben a legutolsó polc alól is összeseperték a törött, elveszett álmokat s az elgurult kacajokat, idebenn- és odakinn is- elkészült a Leltár...

***

A szerző "Pókhálóbolt" cimű, 2006.-ban megjelent novellás kötetéből.
Prágai Noémi
Leltár
.xt.
Kattints a kép nagyítható.
Kattints a kép nagyítható.Kattints a kép nagyítható.Kattints a kép nagyítható.
Kattints a kép nagyítható.
Bernáth Aurél
1895-1982
1915-ben Nagybányán Thorma János és Réti István növendéke volt, a háború azonban hamarosan véget vetett tanulmányainak. Leszerelése után előbb Budapesten, majd 1921-től Bécsben, 1923-26 között Berlinben élt. Korai munkái az expresszionizmus és némiképp a nonfiguráció jegyében fogantak. Lendületes pályakezdéséről s a berlini sikerekről rézkarcai tanúskodnak. 1924-ben fordulat állott be művészetében: a látványélményből táplálkozó festészet útjára lépett.
Önarckép sárga kabátban
Képzőművészet Magyarországon adattárából.