kortársak-mesterek
1920-2006
Életrajz
Szonett…

Hajnali látomás!

Hajnali látomás! mily éjszakából!
A fény évezredes homály alá ás,
s az emberi szem húsvétján a látás
halott Krisztusa sírjából kilábol.

A feltámadott geometriából
kitört a tér, mint egy örömkiáltás.
Lehet, hogy eddig ez a síkbazárt váz,
ez volt az ember képe önmagáról?

Ó, tudás nélkül bedőlt kút az érzék,
s annál, mit a lélek megél s az ész ért,
nagyobb valóságot a szem se láthat.

Te, aki újszülött kiterjedését
fürdetted egy sosem-látott világnak,
tarts jó emlőiden, anyai Távlat!

                    ***

ANYÁM SZEME
(1945. március Buda és Pest között)

  Vízbedőlt roncsaiból kiemelve,
mint ferde torony, állt billegve, ferde
traverzein a romok közt a híd,
akár egy rögtönzött diadalív.

  A tépett hídfőnél a lüktető tér
úgy dobogott, mint a lázas ütőér
a zihálva éledő szervezetben.
S lökte a friss vért egyre sebesebben.

  Naphosszat tódult át az áradat.
A millió széttépett kapcsolat
egy százszálú, összekuszált gomolyba
kötve,
kötve, kereste egymást szívszorongva.
A széthasított ország két fele,
a termelés felbomlott szövete,
a szakadt szálként szétfoszlott családok,
s kik föld alatt titkon szőtték a pártot –
a hídon át találtak újra össze,
a béke új szövetségébe kötve.
  Hajnaltól késő estig dőlt az ember,
nehéz batyúkkal és nehéz szivekkel,
a hátuk mögött nem is egy halállal,
s előttük is – még isten tudja, hánnyal!

Keresve mind az elveszített munkát,
s fia-lányát, férje-nejét, vagy anyját…
  S kik bűneik szakállukba takarva
zsúfolódtak e zsongó zűrzavarba,
hogy megpróbálják máris összezúzni
a békét, mely készült már egybefűzni
a jövendőt s az ezredévi harcot…

  Reggeltől estig egyre így kavargott
a hídon át, cipelve régi gondját
és éledő reményeit,
és éledő reményeit, az ország.

  Micsoda gondok és milyen remény!
Velük hogyan rohantam volna én.
De belepréselve e sűrü árba,
mely lomhán hömpölygött, mintha csak állna,
én is tolongtam, álltam és dülöngtem
e végnélkül tajtékozó özönben.
  A vékonyodó jéglapok felett
tavaszi szél árasztá a vizet,
messzirehordva már a vérhabot,
mely egész télen át belefagyott.

  Társzekéren, teherautón, gyalog
mentek a hontalan honfoglalók,
s gyerekkocsik, kordélyok, tragacsok,
ki-ki amit épp kiragadhatott
az egekig kavargó pusztulásból,
vagy amit fel tudott kapkodni máshol –
itt hullámzott, mint tengeren dagálykor.

  Így keltem én is Pestre át Budáról,
hogy annyi vész után hazataláljak.
És otthon: van-e, lesz-e, aki várhat?

  A téren már friss bucit kiabáltak.
A romok elé függönyt vont az alkony.
Szívszakadva fordultam be a sarkon,
még át az utcán és be a kapun,
s a lépcsőn fel…
s a lépcsőn fel… S olyan váratlanul,
mintha oly rég nem ez kisértene,
az ajtórésen megláttam, ahogy
a homályos konyhából rámragyog
anyám szeme, anyám szeme, anyám szeme.

                           ***




                                        Ars Poetica

Kitől születtél
Hová feküdtél
Kiért beszéltél                         ezen múlik
Mit akarsz tudni
Mit tudsz akarni
Hová veted szemed                 (s a rímeken)

A szavakon
amiket legkegyetlenebbül őrzött pillanataidtól kell elrabolnod
És Truman
vihogó hadseregein melyek barna nyakkendőben kezdik előlről
a barna ingek jólismert sorakozóját a civilizáció megmentésére
egészen a 7000 milliméteres ágyukig
s a renovált gázkamrák neonfényes bejáratáig
És az emberi húson
mely szakadatlanul borzong a világba rejtelmes funkcióinak
esendő énekével
Hallod-e költő
ragozd el
  származásodat
  nevedet és
  rendeltetésedet

       Mindenki
azokat a szavakat
várja tőled
  amiket csak anyádnak
  amiket csak a könny
  ragyogó pajzsa mögül
  amiket csak sikoltva
  amiket még magadnak se
tudsz elmondani
         1947
                       ***

Pont – verseim végére

versek szaporodó sorok
sziklába vájt lépcsőfokok
akik emeltek fölfele
ha abbahagynálak tudom
s megállnék e csonka csucson
leszédülnék a semmibe
 
[1961]


Pogány zsoltárolás
József Attila sírjánál

1

Meghalok egyszer, a semmin enyészem el én is, ahogy Te.
  Mert szivem ős lángján el nem enyész a halál,
minden tűzem a bűn ellen gyúl bár – s a halál bűn,
  legfőbb vétek a föld minden öreg büne közt,
mert, jaj, igazság nincs, nincs élet, amíg a halál van
  és az élet elől orvul elissza a bort,
még mielőtt az a drága kehely pereméig elérne.
  És hiába rikolt mind e sok állati jaj,
míg ő él s a szivünkre csatolja garázda igáját:
  rút méhébe fogan a hazug és a nyomor.
Csapjon hát fel a láng, hogy az élet nagy legyen és szent!
  Másképp csak nyomorult, láng-lehetett-volna sár.

2

S majd, ha a lángon – poshadt víz – diadalt a halál ül,
  csúf vereségemet, ó, csak ne gunyolja virág.
Űzve riaszt már most is a szép: hazug, árnyat-elosztó
  csillogás a halál szörny-testén! S jaj, a bús
pellengéren, amit sirom állít, csak ne hebegjen
  elnézőn hazug és álnok imákat a pap:
gyűlölöm én e reves szépet meg e renyhe erőket,
  ők a megnyugovás, általuk él a halál.
Ám, élet, melled merevítse ma kőbe-meredt kín,
  elhullt zsenge fiad, gőgös-erős Niobé.
Ő a halált megölő, fényes hősnek született, mert
  senki se félte soha úgy, ahogy ő, a halált.
S gyáván meghátrált – a szivünk szakad erre a szóra –
  (mint mindenki, aki azt, ami benne feszül
és robbanni kitör, csufosan megfojtja magában):
  jaj, a kaján isten árja felitta tüzét.

***

Távoli földekhez

Halljátok szavamat ma ti,
  minden távoli földek!
Borzas-hajzatu nagy vizek,
  ráncolt-homloku sziklák,
széles-mellü, kopár sikok,
  hóba-bútt szakadékok,
gyöngyház-mosolyu sarkvilág
  s égre-szállt hegyi ösvény –:
Észak, Dél, Kelet és Nyugat,
  szólj testvéri szivemhez.

Őserdők, ki ne tépjen a
  százezer-karu szélvész,
vízek, halni ne térjetek
  a föld szomju ölébe,
áramok, ne aludjatok,
  sziklatömb, le ne porladj,
csillagok, le ne hulljatok,
  észak-fény, ne enyéssz el,
vulkán, lángodat el ne hagyd
  fúni semmi vihartól,
ifjú, vad zuhatag, sose
  ernyedj el, sose vénülj,
barlangok, ne omoljatok –
  míg nem láttalak egyszer!

Halljátok meg ez egy szavam,
  s rá riadjatok egy szót!
Szót, mely zengnem a dalt segít,
  élvén életem álmát, –
ó, elzengnem a dalt segít,
  mely füstnél, sürü pornál
mállandóbb szivemen tör át,
  sziklánál maradóbbá.

               ***

Budapest, 1956. karácsony

Kő-torlaszok között, széttiport hó sarában
kapkodjuk, ami van, német húst, dán tejet,
egymást szídjuk, ha már mást szídni nem lehet,
senki se tudja, hol, mikor és hányadán van:

Európa közepén? vagy Hátsó-Indiában?
Eszünk, alszunk, iszunk, akinek van, meleg
ágyba is bújhatik, amellé, kit szeret,
s éjes éjszaka van már esténél korábban.

Egy város tíz után szobája ablakából
úgy bámulja merő szemmel a holdvilág
ezüst gyertyáival díszített éjszakát –

mint szegény kisgyerek, ki az ablakon át
nézi, vacogva a fagytól s vágyakozástól,
a gazdagok csodás, meleg karácsonyát.

                           ***


„Valami szépet?”

Új könyvespolcot?
S még mit nem?
Országok rongyának bőrödhöz tapadt
ringyéből még többet begyömöszölni
időd lyukas zsákjába?
Munkára serkentő elismerést?
Elismerésre serkentő munkát?
Vagy ihletet – csak úgy?
Hozzá megélhetést
a megnemélhetésben?
Megélni a megélhetetlent?
Vagy még szerelmet is?
Na ne.
Még vissza valamit az elveszettből?
Vagy egy lábjegyzetet még hozzá is biggyeszteni?
„Valami szépet”?
Mulasztásokat pótolni?
Hiszen ami múlik
csak elmulasztani lehet.
És úgyis elmulaszthatatlan.
Egy pillanatot ami kilép az időből?
Ha van is idő – minden része: nincs.
Volt-van. Vagy nem-is-volt.
Hol volt? Hol nem?
Csak mese. Amit valóságnak neveznek.
Volt-nincs? Hiába. Rád
mint egy gyötrelmes Nesszosz-ing
halálodig rádég az ifjuság.
 
[1998]
                     ***

A Digitális Irodalmi Akadémia adattárából.
.